2011. március 21.

Írta: Rick Boxx

Egy barátom, akit most Joe-nak fogok hívni, közösségében nagylelkűségéről volt ismert, sőt még olyanokkal is így viselkedett, akiket ugyan alig ismert, de tudta róluk, hogy éppen nagy szükségük van valamire. Joe egyszerűen csak örömmel tette mindezt. Boldog volt, amikor másokon segíthetett.

Egy nap mégis – egy váratlan esemény hatására – be kellett ismernie, hogy miközben a munkahelyén kívül kedves az emberekkel, saját beosztottjairól megfeledkezik. Joe és felesége észrevették, hogy az egyik alkalmazottnak nagy szüksége lenne valamire, ami némi munkával és néhány alapanyag beszerzésével viszonylag könnyen megoldható.

A barátom hamarosan magához ragadta a kezdeményezést, beszerezte az alapanyagokat és mozgósította a többi alkalmazottat, hogy közösen megoldják a problémát. Mivel együtt dolgoztak, senkinek sem kellett nagy áldozatot hoznia, viszont könnyedén igazolták a szólást: „Sok kéz hamar kész.”

Joe még ma is rendkívül nagylelkű az idejével és energiájával, sőt még az anyagi forrásaival is, de arra is odafigyel, hogy a cégén belül felmerülő szükségletekről is tudjon, mert a cég valójában olyan, mintha az otthona lenne. Magán is mosolyogva emlékszik vissza azokra az időkre, mikor még hanyagul kezelte a munkakörnyezetében felmerülő problémákat, pedig ezek az orra előtt voltak.

Világos, hogy Joe nem szándékosan nem vette észre ezeket az egyértelmű igényeket. Könnyen megesik, hogy néha nem vesszük észre a közelünkben lévő emberek szükségleteit – akár a munkahelyünkön, akár otthon –, miközben távolabbra koncentrálunk, hogy észrevegyük a bajban, szükségben lévőket. Időnként távollátóvá válunk, amikor jó lenne rövidlátónak lennünk.

Példát vehetünk a közel-keleti pásztorokról, akiknek vigyázniuk kell a bárányaikra, folyamatosan figyelve azok egészségére és a biztonságára. Ezek a pásztorok folyton figyelik a nyájuk környezetét, nehogy ragadozók közelítsenek, de minden egyes bárányt is külön megvizsgálnak, hogy óvják őket betegségtől, sérüléstől vagy egyszerűen csak ellenőrizzék, hogy az állatok nem esznek semmi ártalmasat.

Alkalmazzuk ezt az analógiát a saját vezetői, igazgatói vagy menedzseri szerepünkre: mintha „pásztorok” lennénk a piacon, az alkalmazottainkat a családunkhoz hasonlónak kell tekinteni. Foglalkoztatatjuk őket, és míg joggal várjuk el, hogy produktívan és hatékonyan végezzék a munkájukat, nekik hasonlóképpen joguk van elvárni, hogy szükség esetén segítséget nyújtsunk nekik. A segítség lehet személyes tanácsadás; szükség esetén szabadság; olyan képzett szakmabeliekkel való kapcsolatfelvétel, akik bizonyos területeken tudnak segíteni; családi problémák megoldásában való segítség; szükség esetén akár pénzügyi segítség is.

A Biblia Újtestamentumában így szól 1. Timóteus 5. részének 8. verse: „Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről nem gondoskodik, az megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél.” Milyen erős állítás is ez.

A személyes vérvonalat és öröklődést illetően az alkalmazottaink nem családtagok, de ha vezetők vagyunk, a nagylelkűségnek érződnie kell a munkahelyünkön is – és ehhez nekünk kell az első lépést megtennünk!