BŰN AZ, HA NEM MONDUNK IGAZAT A MUNKAHELYEN?
Írta: Robert J. Tamasy  -  2021. október 25.

Amíg a munkahelyek nem térnek vissza a régi kerékvágásba – ha egyáltalán fognak – lehetetlen megmondani. Amikor a járvány hatására szigorítások léptek életbe, sokan otthonról kezdtek el dolgozni. Már ha dolgoztak. Sokan az otthoni irodát kihasználták arra, hogy több időt töltsenek a családdal.

Ugyanakkor ennek az „új normálisnak” az egyik áldozata a közvetlen, személyes interakciók visszaesése lett. A technológiai alkalmazások, mint a ZOOM, a Skype, a FaceTime és a többi hasonló, segítettek pótolni ezt a hiányt, de a spontán, szemtől-szembe való kommunikációt nem tudják helyettesíteni.

Néha ez csak annyi lenne, hogy ha találkozunk valakivel, azt mondjuk: „Szia! Hogy vagy?” – közben mosolygunk, majd folytatjuk az útunkat. Ez egy szokványos, szívélyes üdvözlés, de túl gyakran felületes, nem célja a valódi információgyűjtés a másikról. Talán ezért is írta a néhai író és aktivista, Maya Angelou: „Amikor az emberek azt kérdezik: hogy vagy? – legyen néha bátorságod az igazat válaszolni.”

Gondolj csak bele, amikor tényleg megkérdezik, hogy vagy, milyen gyakran igyekszel válaszolni és őszintén elmagyarázni, hogy valójában hogy vagy? Vagy ha felcserélődnek a szerepek, hogyan reagálnál, ha valaki mesélni kezdene a küzdelmeiről, fájdalmairól, frusztrációiról?

Visszakozhatunk, miszerint az üdvözléssel csak udvariasak akartunk lenni, de nem igazán érdekel minket a másik hogyléte. Én magam is estem ilyen hibába. Élénken emlékszem, mikor egy konferencián egy rég nem látott barátommal találkoztam, így üdvözöltem: „Szia Pete! Hogy vagy?” Ugyanakkor megdöbbentett, amikor Pete tényleg válaszolni kezdett. Olyan is előfordult, amikor mások tőlem kérdezték meg, hogy vagyok, de a testbeszédükön érezni lehetett, hogy nem igazán kíváncsiak a hogylétemre.

 

Egy népszerű dal jut erről eszembe, amely ezt így fogalmazza meg: „Az igazat megvallva az igazat ritkán mondjuk ki”. Egy mosolyt öltünk magunkra, amely maszkként eltakarja a szomorúságot, félelmet, vagy épp a fájdalmat, amellyel küzdünk. Azt válaszoljuk, hogy jól vagyunk, még akkor is, amikor ez nem így van. Nyilvánvaló, hogy nem mindig tudunk időt szánni arra, hogy meghallgassuk valakinek a problémáit, vagy megosszuk a sajátjainkat, de nem kellene mégis többet tennünk azért, hogy felismerjük a munka emberi oldalát – a határidőkön, a célokon és az alapvető szempontokon túl?

Ez egy visszatérő téma a Szentírásban, és hangsúlyozza az egymás iránti együttérzés fontosságát ebben a mindennapi küzdelemben, amelyet mindennapi életnek nevezünk. Pál erről így ír: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.” (Pál második leve a korinthusiakhoz 1, 3-4) Talán azzal szembesülünk, hogy együtt tudunk érezni másokkal, akik hasonló kihívásokkal küzdenek.

Egy másik helyen azt olvassuk: „Ügyeljünk arra, hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást...” (Zsidókhoz írt levél 10, 24-25)
Amikor visszatérünk a megszokott irodai környezetbe, próbáljunk meg kicsit jobban őszintén válaszolni, ha valaki megkérdezi: „Hogy vagy?”

Az előző hetek Monday Mannáit az alábbi linken érheted el:

Előző Monday Mannák