MINDENT TUDNI NÉHA UGYANAZ, MINT SEMMIT SE TUDNI
Írta: Stephen R. Graves  -  2021. december 13. 

Azt hiszed, mindent tudsz? Valószínűleg ezt nem jelenti így ki senki magáról (mint ahogy én sem), de legtöbbször megbízunk a saját ítéletünkben. Még egy Manna olvasása közben is összehasonlítjuk az írást a saját hitünkkel, tapasztalatainkkal és értékeinkkel. Ez nem mindig rossz, de biztosan nem minden esetben helyes. De ezt már tudtuk, igaz?

A Biblia sokat beszél arról, amikor túlzottan bízunk önmagunkban. Az egyik kedvenc könyvem a Bibliában a Példabeszédek könyve, amely a bölcsességre és az ostobaságra összpontosít. A vége felé hangzik el egy csattanó: „Láttál olyan embert, aki bölcsnek tartja magát? Több reményt fűzhetsz az ostobához, mint hozzá.” (A példabeszédek könyve 26, 12). Röviden: az önmagunkban való túlzott bizalom veszélyes. Némi önbizalom elengedhetetlen az egészséges élethez, de túlzásba ezt se vihetjük.

A Biblia két különböző példáját tárgyalja az elvakult, túlzott önbizalomnak: a képmutatást és az önámítást. Vizsgáljuk meg ezeket:

Képmutatás. A ’hypokrites’ görög szó, többször szerepel az Újszövetségben, jelentése: képmutató. Az ókori görög világban a színpadon maszkot hordó színészre utal, szó szerinti jelentése: alulról magyarázó. A képmutató az egyik arcát kifelé mutatja, míg az igazi színész az álarc alatt bújik meg.

A Hegyi beszédben Jézus a képmutatást elvetette. Így figyelmeztetett: „Vigyázzatok: kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, csak azért, hogy lássák azt... Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket.” (Máté evangéliuma 6, 1-18) Az ilyen képmutatással egy ideig be lehet csapni az embereket, de Isten mindig belát az álarc mögé.

Mi milyen esetekben színészkedünk? Mindannyiunkban van szakadék aközött, hogy milyenek vagyunk és milyenek szeretnénk lenni, de milyen esetekben döntünk amellett, hogy álarcot viselünk? Veszélyes, ha az álarc mellett döntünk.

Önámítás. Nathaniel Hawthorne 1850-ben írta A skarlát betű című könyvét. Ebben olvassuk: „Senki sem viselhet hosszú ideig egy arcot önmagának és egy másikat a sokaságnak anélkül, hogy végül megzavarodna, melyik lehet az igazi.” Eszünkbe jut valaki erről? Az Újszövetségben Jakab egy olyan személyt ír le, aki a tükörben megnézi magát, de nem igazán látja a valódi arcát. Helyette egy türelmes, vezető, ésszerű személyt lát (Jakab levele 1, 22-25). Ez azért veszélyes, mert mások nem ugyanezt látják, hanem átlátnak az álarcon. Az önámítást nehéz elhagyni, ha elhisszük a saját hazugságunkat.

Van segítség a képmutatóknak és önámítóknak? Mindannyiunknak vannak vakfoltjai. Ha látnánk őket, nem lennének vakfoltok. A jó hír az, hogy megtaníthatjuk magunkat, hogy szembenézzünk ezekkel. Íme néhány hasznos javaslat:

1. Hatalmazz fel néhány megbízható embert arra, hogy beszéljenek az életedről. A hitvesedet, barátodat, főnöködet, lelkészedet. Van szakadék aközött, amit ők mondanak, s amit te látsz önmagadról? Lehet, nem is elég a felhatalmazás arra, hogy ezekről beszéljenek, hanem külön rá is kell kérdezni. A legtöbben nem szeretik a megmondó ember szerepét.

2. Tanulmányozz olyan nézőpontokat, amelyek különböznek a tiédtől. Előbb hallgassunk és utána kritizáljunk. Egyik barátom, Max Anderson minden hírlevelét ezzel a mondattal zárja: „Olvass széles körben. Olvass okosan." Szeretem ezt a kifejezést.

3. Szánj időt a gondolkodásra. Tegyél fel magadnak nehéz kérdéseket. Miben tévedtél az elmúlt időszakban? Mikor kellett valamiért magyarázkodnod? Milyen területeken lehetnek vakfoltjaid? Mikor kaptál utoljára kemény visszajelzést? Az álarc levétele munkát, erőfeszítést igényel, de megéri. Ne csak magadat tartsd bölcsnek. Csak bölcsen!

 

Az előző hetek Monday Mannáit az alábbi linken érheted el:

Előző Monday Mannák