ERKÖLCSI DEMENCIA
Írta: Tomka János - 2022. október 10.
Az utóbbi időszakban újra olvasom Dietrich Bonhoeffer, a mártír lelkész „Jöjj velem! – Elmélkedések minden napra”1 című kötetét. A július 23-ra eső írása rendkívül mellbevágott, címe: Az erkölcsi emlékezőképesség. Részlet a szemelvényből:
„Vajon nem az >erkölcsi emlékezőképesség< elvesztése – milyen rémes szó! – az oka annak, hogy romokban vannak a kapcsolatok, a szerelem, a házasság, a barátság, a hűség? Mindent elfelejtünk, amit megígértünk, semmi sem biztos. Minden rövid távra szól, rövid életű. De az olyan értékek, mint az igazságosság, az igazság, a szépség és minden jelentős teljesítmény időt igényelnek, állhatatosságot, >emlékezőképességet<, mert különben elsorvadnak. Aki nem hajlandó a múltért felelősséget vállalni és a jövőt alakítani, az >feledékeny<, s nem tudom, hogy az ilyen embert mivel lehetne megragadni és komolyan elgondolkodtatni. Mert ha abban a pillanatban van is hatásuk, a szavak a feledékenység homályába vesznek. Mit lehet ezzel kezdeni? Ez a keresztény lelkigondozás egyik nagy problémája,” Hozzáteszem, ez a keresztény vezetés egyik legnagyobb kihívása is.
Bonhoeffer közel nyolcvan éve írta le ezeket a sorokat, amikor börtönben kellett átélnie Berlin bombázásának szörnyűségeit. Rejtélyes dolognak nevezi, hogy ő maga és fogolytársai újra meg újra már néhány perc múlva elfelejtik a bombázás éjszakájának félelmetes élményeit - és valószínűleg kétségbeesett fogadkozásait. Nyolc évtizeddel később a mai szervezetek, közösségek tagjainak – különösen a vezetőknek - is fel kell tenniük hasonló kérdéseket.
Más szerzők később olyan fogalmakat alkottak meg mint „etikai gyengeség”, vagy „az erkölcsi ítélőképesség felfüggesztése”. Csupán gyengeségről lenne szó, vagy ezek mögött valami mélyebbről? Erkölcsi ítélőképességünket tudatosan tesszük félre, ha érekeink ezt diktálják - abban a reményben, hogy amikor akarjuk újra simán elővehetjük?
Bonhoeffer, véleményem szerint rendkívül jól ragadta meg a jelenség lényegét: az erkölcsi emlékezőképesség elvesztéséről van szó. Valóban elvesztettük emlékeinket arról, hogy fiatal korunkban mennyire fontos volt számunkra a szemelvényben említett igazságosság és igazság. Ráadásul nemcsak szavakban voltak ezek az értékek fontosak számunkra - mint megannyi mai fiatal számára sem – hanem készek voltunk szót emelni az igazság elferdítése és igazságtalanság ellen, néha még tudatosan vállaltuk a fájdalmas követelményeket is. Ráadásul elfelejtettük a korábban elfogadott, magunkra kötelezőnek tartott erkölcsi normákat is. Sokszor különféle magyarázatokkal próbáljuk megnyugtatni lelkiismeretünket - ha egyáltalán megszólal még. És úgy tűnik valahol elvesztettük bátorságunkat, hogy felléphessünk a mindent átszővő erkölcstelenség ellen.
De mi húzódik meg a feledékenység mögött? Mélyen elgondolkodtató Bonhoeffer válasza: a múltért való felelősség és a jövő alakításának nem-vállalása. Ha nem vagyunk készek vállalni a felelősséget a múltban elkövetetett hibáinkért, mulasztásainkért, bűneinkért, akkor nem tudatosan, de kialakítunk, olyan mechanizmusokat, hogy mindig a körülményeket, a rendszert, másokat láthassunk és mondhassunk hibásnak. Ezzel magunk vagyunk előidézői erkölcsi emlékezőképességünk elvesztésének. A fontos képesség elvesztésének másik oka: nem vagyunk készek alakítani a jövőt, nem vagyunk hajlandóak erkölcsösen cselekedni, amikor égető szükség lenne rá.
Az erkölcsi emlékezőképességünk elvesztésért felelősek vagyunk. Számos formában sikeresen űzzük saját magunk becsapását. Az önbecsapás talán legkárosabb formája az, amikor elhitetjük magunkkal, hogy az erkölcsi demenciáért nem vagyunk felelősek. Ha nincs is hozzá semmi kedvünk, a mentegetőzés helyett kezdjünk el azonnal (újra)cselekedni a jót, a helyeset, ahogyan azt az apostol is javasolaja: „Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat”. (Jakab levele 1,22)
1 Harmat Kiadó – Luther Kiadó, Budapest 2020