AZ ETIKÁTLANSÁGBA BELEFÁRADTAK BÁTORÍTÁSA 3.
Írta: Tomka János 2025. április 21.
„Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék. Ezért tehát amit a sötétségben mondtatok, azt napvilágnál fogják hallani, és amit fülbe súgva mondtatok a belső szobában, azt a háztetőkről fogják hirdetni.” (Lukács evangéliuma 12,2–3)
Előző heti Mannáinkban elkezdtük kitárgyalni az erkölcsös életbe való belefáradásnak lehetséges okait. A három leggyakoribb a következő: csalódás az etikusnak hitt emberekben, félelem az újabb kihívásoktól és az erkölcsi tartás elporladása. Mai Mannánkban az utolsó okkal foglalkozunk.
Az erkölcsi tartás elporladása és helyreállása. A belefáradást nemcsak a másokban való csalódás vagy az új kihívásoktól való félelem okozhatja. A legkiválóbbaknál is előfordul, hogy erkölcsi erejük hirtelen megroppan, képtelenek folytatni a küzdelmet számos megélt kudarcuk miatt. Ez a helyzet a legveszélyesebb… Lehetséges az ilyen emberen segíteni? Egy érdekfeszítő bibliai történet szerint igen a válasz.
Sámuel 1. könyvének 25. fejezetében azt olvassuk: a legényeivel immár hónapok óta bujdosó Dávid meghallotta, hogy Nábál, egy dúsgazdag ember a juhait nyíratja. Fontos tudni, hogy nem sokkal korábban Dávid és csapata védte meg Nábál temérdek állatát a rablóbandáktól. Dávid elküldte tíz emberét Nábálhoz, és nagyon udvariasan segítséget kért tőle éhező csapata számára. Nábál azonban roppant durván elkergette a követeket. Hogyan reagált erre Dávid?
Neki ekkoriban embereivel együtt menekülnie kellett az őt halálra üldöző Saul elől. Azt olvassuk, hogy könnyűszerrel megölhette volna az óriási túlerővel rátámadó Sault, ezt mégsem tette meg, pedig az emberei mindenáron meg akarták győzni egy ilyen tett jogosságáról. Sőt ő fékezte meg a harcosait, és nem engedte, hogy Saulra támadjanak. Ezek után azt várnánk, hogy ez a nagyon magas erkölcsi rezilienciaszinttel rendelkező leendő király elfogadja ezt a megalázó helyzetet is. De sajnos nem ez történt. Úgy látszik, belefáradt a kilátástalannak tűnő küzdelmekbe, elszakadt benne valami, mintha egy szempillantás alatt elvesztette volna az elveit, az Istenbe vetett bizalmát, és véres, aránytalanul kegyetlen bosszút forralt: Nábál egész háza népét ki akarta irtani. Kardokkal felfegyverzett négyszáz emberével elindult, hogy végrehajtsa szörnyű tervét.
Közben az uradalom egyik szolgája elmesélte Abígajilnak, Nábál feleségének, hogy mi történt, és várhatóan milyen borzalmas következményei lesznek Nábál méltatlan és durva magatartásának. Abígajil azonnal cselekedett. Elkészíttetett egy nagyon komoly élelmiszerrakományt Dávid legényeinek, elküldte a szolgákkal, és maga is elindult Dávid tábora felé.
A bibliai történetíró nagyon érdekfeszítően írja le a két csapat hirtelen összetalálkozását. Dávid Abígajil előtt is komolyan kifakadt: „Bizony, hiába vigyáztam ennek az embernek mindenére a pusztában, hogy semmi se vesszen el abból, ami az övé, mert ő a jót rosszal viszonozta. Úgy bánjon Isten Dávid ellenségeivel most és mindenkor, hogy reggelre egyetlen férfit sem hagyok meg mindabból, ami az övé!” (Sámuel első könyve 25,22)
Miként tudta Abígajil meggyőzni Dávidot, hogy álljon el véres tervétől? Érvelése összetett és átfogó. Mindenekelőtt megadta Dávidnak a maximális tiszteletet. Magára vállalta Nábál bűnét, és őszintén elmondta, hogy ő nem látta férje goromba viselkedését Dávid legényeivel szemben. Jelezte Dávidnak: örüljön, hogy az Úr visszatartotta a vérontástól, majd megkérte, hogy fogadja el az ajándékot éhes legényei számára. Bátorította, hogy a nehézségek ellenére a helyes úton jár.
A legfontosabb érve azonban az volt, hogy ha Dávid most bosszút áll, akkor utána lelkiismeret-furdalás fogja gyötörni uralkodása idején. Ez hatott. Így vall erről Dávid: „Áldott a te okosságod, és áldott vagy te magad is, mert megakadályoztál ma a vérontásban és abban, hogy én magam álljak bosszút.” (Sámuel első könyve 25,33)
Az egyik legnagyobb kihívás ma az, hogy megtaláljuk azt az érvet, amely szíven üti az erkölcsi romlásba rohanó embertársunkat. Tanuljunk Dávidtól is: lássuk be, hogy erkölcsi erőnk minden igyekezetünk ellenére véges, könnyen belesodródhatunk erkölcsi bűnökbe, és vegyük észre, ragadjuk meg a felénk kinyújtott segítő kezeket.