Heti Mannák

VÁLTOZÓ MUNKAERŐ MELLETT ÁLLANDÓVÁ TENNI A KULTÚRÁT
Írta: John Johnson  -  2024. október 14.

A globális piac olyan gyorsan változó munkaerő-környezettel néz szembe, amelyre talán még nem volt példa. Az amerikai munkaügyi minisztérium például azt állítja, hogy az amerikaiak átlagosan 5-7 alkalommal váltanak munkahelyet életük során. Jelenleg a munkaerő 30 százaléka 12 havonta vált.

Egy másik tényező, legalábbis a nyugati világban, az, amit egyes szakértők „csökkentett munkaerő-részvételnek” neveznek. Ez a küszöbön álló, hatalmas, meg nem szerzett, örökölt vagyonátadásra utal, amely sok ember számára csökkentheti a munkavállalás szükségességét vagy ösztönzését. A szülőktől örökölt pénz és egyéb erőforrások révén az egyének lemondhatnak a munkába járás mindennapi valóságáról, legalábbis a hagyományos értelemben vett munkáról.

Ez stratégiai kérdést vet fel: Hogyan sikerülhet a vállalkozásoknak és szervezeteknek a várható munkateljesítményt állandóvá tenniük, amikor a munkaerő változó? Ez sok munkakörnyezet számára új probléma, de nem ismeretlen. Például az egyetemi sportedzőknek sikerül fenntartaniuk a győztes kultúrát annak ellenére, hogy a legtapasztaltabb játékosaik 25 százalékát (vagy még többet) minden évben újoncokkal kell lecserélniük! Ha ez nem sikerül nekik, az edzőket elbocsátják, és valaki más veszi át ezt a kihívást.

Az amerikai tengerészgyalogság változatlan kultúrája így fogalmazható meg: „Találd meg az akaraterőt, amiről sosem tudtad, hogy megvan, az erőt, amiről sosem tudtad, hogy szükséged van rá, a kötelékeket, amelyek sosem szakadnak meg, az életre szóló vágyat, hogy egy önmagadnál sokkal nagyobb célt szolgálj”. Az amerikai hadsereg ezen ágának ez hosszú évek óta sikerül - méghozzá nagyrészt tizenéves munkaerővel.

A SZAKMAI ÉS LELKI ELHÍVÁS ÚJRAÉRTELMEZÉSE
Írta: Rick Boxx  -  2024. október 7.

Munkánkat és karrierünket gyakran nevezzük foglalkozásnak, bár a latin eredetű szó (vocare - hívni) sokkal többre utal annál, mint hogy csak a munkánk konkrét fajtáit leírja. A legtisztább értelemben a „hivatás” magában foglalja a cél és a küldetés érzését.

Sokan a lelki hivatásról alkotott elképzelésüket olyan személyekre korlátozzák, mnt a lelkészek, papok, apácák, rabbik és misszionáriusok - lényegében hivatásos lelki emberek. Az évek során azonban azt tapasztaltam, hogy ez a „hivatás” téves értelmezése, amely mára kiszélesedett, és kiterjedt azokra is, akik az időnk nagy részét a munkahelyen töltjük.

Ennek az elmozdulásnak az egyik példája egy idézet, amely egy olyan weboldalon jelent meg, amely tudományos szakértők számára biztosít felületet különböző témákban. Az egyik rovatban Mitchell Neubert és Katie Halbesleben üzleti szakértők úgy definiálták a spirituális hivatást, mint „Istentől érkező felhívást arra, hogy céltudatosan közelítsünk a munkához, és törekedjünk a kiválóságra a munkamódszerekben”.

Gondolkodjunk el ezen egy pillanatra: „Isten hívása”. És azon, hogy céltudatosan és a kiválóságra való törekvéssel közelítsünk a munkához. Ez éles, sőt megdöbbentő ellentétet kínál a mai piacon dolgozó számtalan ember hozzáállásával szemben, akik a munkát kizárólag a fizetés megszerzésének eszközeként, a megélhetés egyszerű módjaként fogják fel.

Csak a pénzért dolgozni örömtelen feladat lehet, ahogyan azt én is megtanultam, különösen a saját munkáskarrierem elején. Csoda, hogy az emberek olyan könnyen váltanak munkahelyet, mikor a pénz az egyetlen céljuk, amikor munkába mennek, magasabb béreket és előléptetéseket keresve, amelyek több juttatást ígérnek?

GONDOLKODJUNK A VEZETÉS CSODÁJÁN
Írta: Jesus Sampedro  -  2024. szeptember 23.

Honnan tudhatja, hogy ön vezető? Ellenőrizze, hogy vannak-e követői. Ha vannak, az annak a bizonyítéka, hogy valamiféle vezetés történik. John Maxwell, világhírű szerző és vezetői szaktekintély egyszer azt mondta: „Ha azt hiszed, hogy vezető vagy, és senki sem követ, akkor csak sétálgatsz”. Ön vezet - vagy csak sétálgat?

A vezetői hatás értékelésénél fontos kérdés, hogy miből fakad az emberekben a követés vágya - és azután, hogy valóban követnek valakit? Miért nem elégednek meg azzal, hogy egyszerűen csak a saját útjukat járják?

Sok vezető feltételezi, hogy meggyőző képességeik, karizmájuk, eredményeik, ajánlataik, hírnevük vagy más tulajdonságaik miatt követik őket. Ez gyakran igaz az üzleti világban, ahol a vezetőket legtöbbször személyiségük és személyes teljesítményük alapján ismerik el. Az emberek szeretik azokat az embereket követni, akik látszólag meg tudnak valósítani dolgokat.

Ez azonban nem mindig van így. Különösen a lelki vezetés területén fontos megérteni, hogy Isten az, aki arra készteti az embereket, hogy vágyakozzanak egy adott vezető követésére, elkezdjék követni, és aztán továbbra is kövessék. Ez az a vezető, akit az Úr kijelölt és felkent az Ő céljaira.

Dávid izraeli király volt az, aki felismerte, hogy Isten az, „aki népeket vet alám” (Zsoltárok könyve 144,2). Dávid már azelőtt tudatában volt ennek, mielőtt átvette volna királyi feladatait. De ezt az elvet teljes mértékben megtapasztalhatta, miután hivatalba lépett Izrael új királyaként, a súlyosan megromlott életű Saul király helyett.

A MUNKATÁRSAK TISZTELETÉNEK ELNYERÉSE
Írta: Robert J. Tamasy

Sok éve meggyőződésem, hogy a „szent-világi” megkülönböztetést, amelyről néha hallunk, a Biblia sehol sem támasztja alá. A papság és a misszionáriusok meghatározott szerepeket kaptak, az ezek betöltéséhez szükséges ajándékokkal és képességekkel együtt. Isten szemében azonban egy ügyvezető, kereskedelmi képviselő, adminisztratív asszisztens, menedzser vagy hivatalnok munkája éppúgy „szent” és az Úr elhívása, mint az egyház égisze alatt dolgozó vallásos szakembereké.

Az év elején az általam látogatott gyülekezet vezető lelkipásztora megerősítette ezt az igazságot, amikor egy üzenetet mutatott be, melynek címe „A munkatársak tiszteletének elnyerése” volt. Veszem a bátorságot, hogy felhasználjam a fő pontjait, és kibővítsem azokat. Mert a munkatársak általi tisztelet kulcsfontosságú, ha hatékonyan akarunk működni „Krisztus követeiként” (Pál második levele a korinthusiakhoz 5, 20)

Gyakran mondják, hogy „jó hírnek kell lennünk, mielőtt jó híreket oszthatnánk meg”. Más szóval, kevés vagy semmilyen pozitív hatást nem tudunk gyakorolni azzal, amit mondunk, függetlenül attól, hogy mennyire vagyunk hűek a Szentíráshoz, ha a munkahelyi viselkedésünket többek között etikátlan magatartás, becstelenség, önzőség, lustaság és az együttérzés hiánya jellemzi. „Többet ér a jó hírnév a nagy gazdagságnál, a jóindulat jobb az ezüstnél és az aranynál.” (A példabeszédek könyve 22, 1). Íme, néhány bibliai alapelv arra vonatkozóan, hogyan nyerjük el és tartsuk meg azoknak az embereknek a tiszteletét, akikkel nap mint nap együtt dolgozunk:

EGYSZERŰSÉGRE TÖREKEDNI EGY ÖSSZETETT VILÁGBAN
Írta: Jim Langley  -  2024. szeptember 16.

Valószínűleg mind észrevettük már, hogy az élet mennyire összetetté vált. Az üzleti világban dolgozó emberek minden munkanapon több száz e-mailt néznek át, hogy megtalálják azt a tucatnyit, amely a vállalkozásuk szempontjából releváns. Még sok nyugdíjas is megjegyzi, mennyire elfoglalt a karrierje befejezése után is. Gyakran elgondolkodnak azon, hogy mennyivel többet tudtak elérni, amikor még teljes munkaidőben dolgoztak!

Úgy tűnik, hogy minél inkább fejlődünk, annál inkább időcsapdába ejt bennünket a technológia. A biztosítási szakmámban megfigyeltem, hogy az elmúlt több mint 40 év nagy változásokat hozott az üzletmenetben - sokkal több adatot tudok szolgáltatni sokkal kevesebb idő alatt az ügyfeleimnek és az érdeklődőknek. Érdemes azonban megjegyezni, hogy amikor az üzletem kevésbé volt összetett, kevesebb lehetőséggel és erőforrással, kevesebb erőfeszítéssel több üzletet tudtam kötni. Tudunk azonosulni ezzel a paradoxonnal?

Sokan közülünk elmerülnek a legújabb okostelefonok beszerzésében, hogy használhassák az összes olyan alkalmazást, amelyet arra terveztek, hogy könnyebbé és élvezetesebbé tegyék az életet. Az autómban beépített navigációs rendszer van, és a telefonom GPS-alkalmazását is használom. De meglepő módon élvezem, ha a régi módszerrel találom meg az úti célomat - visszatérve a kesztyűtartómba gyömöszölt régi várostérképhez.

Annyit „fejlődtünk”, hogy az emberek a kávézókban már nem olvassák az újságuk kedvenc rovatát, hogy ne kelljen beszélgetést folytatniuk a barátokkal vagy a családdal. (Sok városban már nehéz újságot is találni!) Inkább bámuljuk az okostelefont vagy a tabletet, minthogy szemtől szembe kommunikáljunk másokkal. Fájdalmas látni, ahogy egy többtagú család ül egy étteremben, mindenki elmerül a saját médiaeszközében, és elmulasztják a csodálatos lehetőséget, hogy meghallgassák, mi történt a másik életében.