EGY KÉRDÉS MINDENKI SZÁMÁRA: MIÉRT TESZEM, AMIT TESZEK?
Írta: William ‘Fritz’ Klumpp - 2021. augusztus 16.
„Jól néz ki, amit csinálsz” – mondta a gimnáziumi atlétikaedzőm. „Csak ne futnál olyan sokáig egyhelyben…”. Ő így fejezte ki, hogy nem vagyok túl jó futó. A technikám olyan volt, mint az egyszeri emberé, aki a hintaszékbe ült: kalimpált derekasan, csak nem haladt semmit.
Bizonyos értelemben ez akár metaforája is lehetne életünknek a magán- és a szakmai szférában. Sürgünk-forgunk megállás nélkül, de mit értünk el? Ha őszintén arra jutunk, hogy mindez kevésre volt elég, vajon miért tesszük továbbra is azt, amit addig? Lehet, hogy jól néz ki, de nem haladunk eleget.
Sokan idealisták vagyunk, és valami olyan vállalkozásba kezdünk, amelytől életünk értelmét várjuk – és néha mégis kiábrándulunk. Az Amerikai Haditengerészet veterán pilótájaként láttam nem egy jószándékú embert, aki katonai pályára lépett, majd így járt, különösen éles bevetésben való részvétele következtében. A háború valós megtapasztalása kiábránduláshoz vezethet, és az ebből következő céltalanság akár még fokozhatja is az úgynevezett poszttraumás stressz zavart.
Ugyanez a kiábrándultság várhat azokra is, akik a politikában vagy szakmájukban szeretnének feloldódni. Szorgalmasan törekszünk arra, hogy megváltoztassuk a minket körülvevő világot, de mi van, ha bár jól néz ki, amit csinálunk, egyszer csak rádöbbenünk, hogy túl sokáig futottunk már egyhelyben?
Mindannyian vágyunk arra, hogy az életünk számítson, és legyen értelme. Gyakran eszembe jut Blaise Pascal francia természettudós megjegyzése a minden ember szívében meglévő „Isten alakú űrről”, a légüres térről, amelyet egyedül Isten képes kitölteni. John Maxwell író, közéleti szereplő egy másik űrt is említ: a szívünkben lévő élet-alakú űrt, melyet csak a pontosan megfogalmazott életküldetés tud kitölteni.